Haeckel és a darwinista fajelmélet
2006. június 20. 16:54, utolsó frissítés: 16:54Tudományos érvelés vagy a fajelméletet igazoló dogmatizmus? #b#Utolsó forduló#/b# az evolúcióról szóló tudománypolitikai vitánkban.
Kardos Gábor:
A VITÁBAN/A TUDOMÁNYBAN SINCS EVOLÚCIÓ?
A tények még tudós kritikusaimnál is makacsabbak. Bemelegítés gyanánt vegyünk egy konkrét példát. Ugyan a fajelmélet kezdettől szociáldarwinizmusként igyekezte tudományosan igazolni felsőbbrendűségi ideológiáját és leghírhedtebb képviselői mind az evolucionizmus lelkes hívei voltak, újabb kritikusom mégis tagad minden ilyen összefüggést.
Szerinte "pont Darwin gondolata révén számolhatunk le véglegesen a rasszizmus beteges ideológiájával, az ember természet felett állóságának képzetével" és "Különösen felháborító az a képtelen állítás, (...) hogy [Darwin] tudományos ideológiát szolgáltatott mindenfajta szociáldarwinista ökonácizmusnak." Ehhez képest tény, hogy éppen a darwinizmus legismertebb népszerűsítője, Ernst Haeckel fogalmazta meg az első "tudományos" fajelméletet, a rasszok első rangsorolását (a majmokhoz szerinte közelebb álló feketéktől a legfejlettebbnek vélt indogermán fehérekig), mégpedig szigorúan darwiniánus alapon, már 1868-ban, mindössze kilenc évvel a Fajok eredete megjelenése után.
A világ olyannyira Haeckel számos nyelvre lefordított népszerűsítő munkáin keresztül ismerte meg a darwinizmust, hogy a mai napig gyakran az ő téziseit nevezik darwinizmusnak. Összesen 90 tudós társaság és akadémia tagja volt, sőt: a tankönyvekben, enciklopédiákban máig nagy biológusként emlegetik, szemérmesen elhallgatva primér rasszizmusát és a fajelmélet megfogalmazásában játszott úttörő szerepét.
Mi több, Haeckelt nem elsősorban hamar meghaladottá vált konkrét kutatásai miatt tartják számon a modern biológia és a darwinizmus nagy alakjaként, hanem főként materialista ideológiája és a szociáldarwinizmust megalapozó evolucionizmusa miatt. Egyébként nem érte be az elmélettel, hanem Monista Liganéven létrehozott szervezete révén a gyakorlatba is igyekezett átültetni fajelméletét. Ligáját ezért a nácizmus első bio-ideológiai laboratóriumának tekintik. (Szakirodalom: André Pichot, La Société pure. De Darwin à Hitler, Champs Flammarion, 2000 – külön érdekességként említi Haeckel meglehetősen ezoterikus spekulációit, melyek főleg élete vége felé uralták el tudományos okfejtéseit.)
Ne legyünk túl büszkék tehát, hogy az ökológia
mint biológiai terminus szintén Haeckeltől származik. Azzal nem lehet elintézni a szociáldarwinizmus alapját képező darwinizmus kérdését, ha Haeckel darwiniánus fajelméletét továbbra is agyonhallgatjuk, sőt azzal sem oldanánk meg semmit, ha Haeckel egész munkásságát tabuvá tennénk. Ugyanis maga Darwin már a Fajok eredete alcímében is kiemeli, hogy az evolúciót a fajok versengésének tartja, ami ugyebár minden fajelmélet alaptétele. Nagyfokú tájékozatlanság vagy rosszindulat kell ennek letagadásához.
Mindazonáltal köszönettel tartozom újabb önjelölt kritikusomnak, hogy megerősítette és igazolta eredeti tézisemet, miszerint evolúció alatt a modern biológia egyáltalán nem valami fejlődéselméletet, egyszóval nem evolúciót ért, hanem határozott cél és irány nélküli átalakulást, transzformációt. Épp csak az kerülte el a figyelmét, hogy érvelésével nem cáfolja, hanem igazolja tézisemet. Bár enyhe túlzás érvelésről beszélni, mikor egy bírálat kizárólag ugyanazon szellemileg igénytelen tekintélyérv dogmatikus ismételgetéséből áll, hogy ne szóljunk bele a szaktudósok dolgába. Se én, se más.
Ha valaki tanulmányozni akarja
a tudományos dogmatizmus természetrajzát, újabb kritikusom szövege kiváló példát szolgáltat. Nem vitatkozik, hanem kioktat, lehülyéz és cenzúráz. Valahányszor állításaimra utal, rögtön leszögezi "ilyesmiről szó sincs", "nonszensz", "ellenkezőleg", "ez természetesen szintén nem igaz", de nem is veszi a fáradságot, hogy ellenérveket keressen, egyszerűen szakmai kompetencia-kérdésként kezeli az egészet.
Pedig előző válaszomat éppen azzal kezdtem, hogy nem szerencsés előhozni a tekintélyelvet, mert szakmai szempontból egyértelműen filozófiai kérdésről van szó, az evolúciótan ideológiai természetéről, ami ugyebár nem a biológia szakmai kérdése és ebben a tekintélyelv alkalmazása esetén csakis filozófusokat tarthatunk szakmailag kompetensnek. Egy biológus mint biológus teljesen laikusként szól hozzá. Mint a mellékelt ábra mutatja, kritikus barátunk még csak nem is érti a problémát. Akkor sem, ha kifejezetten felhívjuk rá a figyelmét, ami már az elvakultság jele.
Pedig a vitában egyáltalán nem az evolúció szaktudományos értelmezése a tét, hanem az, hogy mitől tudományos egy elmélet és hogyan válhat ideológiává. A kérdés tehát episztemológiai, a tudománytan pedig szintén szaktudomány a filozófia részeként, és ugyanúgy illik érteni hozzá, hogy érdemben hozzászóljon valaki, mint bármelyik szaktudományhoz. Ezért ezúton kell tudatnom, hogy több önkéntes szakbarbár kritikájára nem válaszolok, mert már első válaszomban kifejtettem, miért nem alkalmazhatják e kérdés kapcsán kedvenc tekintélyelvüket (illetve miként fordul ellenük), ráadásul a felvetett kérdés komolyságához eleve méltatlan a fellengzős mellébeszélés.
Szellemileg süket hasbeszélőkkel, hőzöngő szakikkal és effélékkel nem lehet vitatkozni.Legfeljebb szimptómaként érdemes foglalkozni megnyilvánulásaikkal.
Bámulatos, hogy el sem olvassák az általuk kritizált szöveget, meg sem hallják vitapartnerüket, csak fanatikusan mondják a magukét. Ezek után el lehet képzelni, mennyire hiteles lehet szaktudósi munkájuk és mennyire objektíven kezelhetik az általuk bizonyítottnak vélt evolúciós "tényeket", de ezt most hagyjuk. Ennél is nagyobb baj, hogy kizárják a társadalmi kontroll és a tudományágak közti párbeszéd elvi lehetőségét is és hermetikusan zárt rendszerként védelmezik szaktudományukat.
Közben egyértelműen hatalmi kérdést csinálnak
a tudományos vitából, amivel alkalmasint szintén alaptézisemet igazolják: az evolúciótan tudományos ideológiaként működik és bárki, aki csak meg merészelné kérdőjelezni ennek létjogosultságát, rögtön egy valóságos Galilei-per közepén találja magát, mint a tudás rendjét felborító aljas lázadó és eretnek.
Keresve sem lehetne jobban definiálni a dogmatizmus "logikáját" és működési mechanizmusát, mint ahogy kritikusom teszi: "a tudománynak megvan a maga logikája, a maga érvelési kerete. Ezen belül lehet kritikát megfogalmazni és cáfolni azt" – tehát csakis a tudás egyedüli letéteményeseiként idealizált tudósok közössége által meghatározott játékszabályok szerint lehet kritikát mondani, magát a rendszert (a paradigmát) alapjaiban nem lehet, pontosabban nem szabad kritizálni. Még logikailag és racionális alapon sem. Pontosan így "érveltek" az egyház képviselői is Galileivel és a szabad vizsgálat elve szerint eljáró más tudósokkal szemben. Ez minden dogmatizmus "logikája".
Ne feledjük: a skolasztika rendszerén belül
és a doktorai által meghatározott keretben nemcsak a természettudományos kérdésekről, hanem akár a teológia legszentebb dogmáiról is lehetett vitatkozni, vagy akár újraértelmezni ezt-azt, de csakis az adott kereten belül maradva! Galilei és más tudósok "eretneksége" az volt, hogy nem maradtak meg az uralkodó tudományos paradigma keretein belül, vagyis nem tartották tiszteletben koruk professzorainak tekintélyét és ideológiai hatalmát.
Azóta látszólag nagyot fordult a világ, és az egyház által gyakorolt szellemi-ideológiai hatalom a szaktudósok kezébe került. A dogmatizmus "logikája" azonban –lévén emberi gyarlóság- mit sem változott. Ma ugyanúgy, sőt még inkább küzdenünk kell ellene mint akkor, hiszen a papi inkvizíció (a tudomány szektás működésével ellentétben) nem tette kockára az emberiség jövőjét.
A szaktudományos zsargonban máig ugyanúgy laikusnak nevezik a kívülállókat, ahogyan egykor a papi rend zsargonjában és ezen a skolasztikától örökölt fogalmon keresztül egyértelműen tetten érhető a tudomány ideológiai funkciója. Kritikusom végszava ennek iskolapéldája, mikor szabadgondolkodó eretnekségemért a tudósok papi rendje nevében és jellemzően hipokritikusan meaculpázik:
"Ez részben nyilván a tudományos közösség hibájaként róható fel, hogy eredményeikről nem tájékoztatják megfelelő formában a laikus közönséget, részben pedig a tananyag hiányosságainak." Egy kis meaculpázás, egy kis igazítás a katekizmuson, aztán minden mehetne tovább a régiben... Ökokrízis nélkül még talán lenne rá esélyük, de így – szó sincs róla.
Valamilyen lóláb valóban kilóg tehát.
Bár "durván" kilógó lólábról eddig még nem hallottam és valóban elég durva képzavar (illetve gondolatzavar) az, amiről önjelölt kritikusom beszél, nézzük meg mégis közelebbről miféle evolúciós lóláb lóg ki. Nem mindegy ugyanis, hogy Pegazusé vagy csak valami csacsi-csülök.
Még ha egy biológus evolucionista érveit mind kipipálnánk is, sőt az interdiszciplináris dialógus lehetőségét eleve kizáró érvelési keretét is elfogadnánk, akkor sincs szakmai és logikai alapja biológusként kijelenteni, hogy az evolúció elmélete nem ideológia, mivel az ideológia fogalma a biológia általa definiált érvelési keretén kívül esik.
Legfeljebb annyit jelenthetne ki róla megalapozottan, hogy az ideológia kérdésével a biológia nem foglalkozik és saját fogalmi rendszerén belül nem is foglalkozhat. Elég durva önellentmondásba keveredett tehát tudós barátunk, és merőben következetlennek bizonyult saját elveinek alkalmazásában. Ezzel akaratlanul is demonstrálta, miként válik ideológiává egy tudományos elmélet.
Ne áruljunk hát zsákba-evolúciót, határozzuk meg fogalmunkat végre: minden elmélet ideológiává válik, amennyiben hatalmi tényezőként értelmezik, illetve amennyiben nem vállalja vagy nem tudatosítja saját elvi előfeltevéseit, melyek ezáltal előítéletté fajulnak. Tulajdonképpen mindenfajta világnézetet ideológiának minősítik ellenfelei, akik más világnézetet vallanak.
Világnézetileg teljesen semleges, éteri tudományról
álmodozni pedig éppúgy illúzió, mint abszolút előítélet-mentesnek hinni magunkat. (Ez alkalmasint a legveszedelmesebb előítélet, a modern dogmatizmus fő dogmája.) Sokkal korrektebb eljárás vállalni előfeltevéseinket és elfogadni ezek elvi megkérdőjelezhetőségét. Éppen ez különbözteti meg a tudományos bizonyítást a kinyilatkoztatástól.
Szegény tudós barátunk kellő önreflexió híján észre sem veszi, milyen kinyilatkoztatásszerűen fogalmaz, milyen súlyos és episztemológiailag naiv előfeltevésekkel él, amikor "kezünkben levő megfigyelések"-ről, a "szubjektív" értelmezéseinkkel mereven szembeállított "valódi" elméletről és "objektív" értelmezésről beszél. A filozófiailag naiv "laikusok" általában a szubjektivitásáról megfeledkező gondolkodást mondják objektivitásnak. Pedig a modern tudományban ez a fajta pozitivista objektivitáshit már a múlté.
Heisenberg határozatlansági elve, Gödel tétele vagy a relativitáselméletben megjelenő szemlélet egyaránt a pozitivista objektivizmus csődjének felismerését és valamilyen szubjektivitás tagadhatatlan jelentőségének újra felfedezését jelenti, akár a mérési módszerek, akár a jelenséget leíró elméletek, akár az igazság és a valóság formalizálásának kiküszöbölhetetlen relativitásában nyilvánul meg.
Ehhez hasonlóan az evolúciótan kapcsán erősen vitatott nézetnek számít a téma szakértői között, hogy nem hipotetikus elméletről, hanem tényről, illetve tapasztalatunkban adott jelenségről lenne szó. Kár, hogy a nagy többség még mindig a rég meghaladott pozitivizmust képviseli a tudományos életben – ennek
rég megdőlt dogmáit népszerűsítik és oktatják az iskolákban.
Na és van itt egy valóságos gyöngyszem, melyet szerzőnk fő téziseként fogalmaz meg, észre sem véve, hogy önmagában létezőnek feltételezi ezáltal a tudomány "érvelési keretét", mintha semmi konvencionális, emberi, illetve a tudósok által meghatározott mozzanat nem lenne benne, hanem magányos sziklaként meredezne valahol az ideák világában vagy a tudomány plátói barlangjában:
"A tudománynak saját érvelési kerete létezik. Ez pedig, a tudomány természetéből adódóan azt jelenti, hogy léteznek bizonyos meghatározott fogalmak, melyeket a polemizálók egy-egy vita során ennek megfelelően használnak."
Leszámítva a magyartalan stílust, ilyen messze még a legfanatikusabb platonikusok sem mentek, mikor a fogalmakat önmagukban létezőnek tekintették. Ezt akár az episztemológia állatorvosi lovaként tanítani lehetne, ha illusztrálni kéne, hogy néz ki egy elvi alapjait kész tényként kezelő naivan dogmatikus érvelés, mely eleve megkérdőjelezhetetlennek tartja saját előfeltevéseit és ezért eleve nem tekinthetjük tudományosnak.
Tényleg "nyilvánvalóvá vált, hogy a "császár mezetlen", mert a szaktudósok alkalmasint úgy dobálóznak filozófiai fogalmakkal, hogy "valójában fogalmuk sincs a jelentésükről".
A sors iróniáját jól mutatja ez a parafrázis, mert tudós kritikusom projektív érvelése teljességgel ellene fordul: V. M. biológus, a darwinizmus jeles vulgarizátora megmondja a frankót az elmaradott, szánnivaló olvasóknak és filozófusoknak, elmagyarázza nekik, mit is jelent az ökológia és az evolúció. No meg a tudományos érvelés, az ideológia és a fogalmak kvázi önmagában létező jelentése. Szépen állunk. Vagyis állnánk, ha V. M. komolyan vehető lenne. De nem az. Természettudósként is leszerepel, aki az episztemológiát (a tudomány elvi megalapozottságának kérdéseit) ilyen naiv dogmatizmussal, illetve ilyen könnyelműen kezeli.
Bizonyos értelemben be is ismeri:
"Lehet ezt önkényesnek minősíteni, de ha nem így lenne, a tudományos vita ellehetetlenülne, egy modern Bábelben találnánk magukat, ahol mindenki különböző kifejezésekkel dobálózik úgy, hogy egészen mást ért alattuk, mint vitapartnerei." Miért, az ő esetében nem ezt tapasztaljuk? Kifelé, a "laikusok" előtt persze minden céh egységesnek mutatkozik érdekei védelmében, miközben tagjai egymás közt talán semmiben sem értenek egyet. Ilyen céhként nyilvánulnak meg az egyes szaktudományok, illetve kutatói csoportok is.
Egyik gyenge pillanatában kritikusom bevallja tehát, hogy önkényes hatalmi kérdésről van szó, és ennek tudományos köntösbe öltöztetése nem logikai megalapozást jelent, hanem merőben ideologikus, hatalmi kérdés. A cél, hogy működjön a rendszer, úgyszólván bármi áron. Az sem baj, ha közben nem is működik igazán jól...
Nemcsak saját nevünkben, de minden olvasó és minden gondolkodó ember nevében ki kell kérnünk, ha egy cikk szerzője ennyire hülyének néz minket és ilyen durván visszaél a tudomány tekintélyével. Ami engem illet, inkább pusztulnék el kísérleti fehér egérként agyonkínozva a tudomány fejlődésének oltárán, csak ne kelljen az általa meghatározott természet- és szabadságellenes inkvizítori keretben gondolkodnom és kutatnom. (Nota bene: az inquisitio kifejezés eredetileg kutatást, illetve vizsgálatot jelent latinul.)
Már előző kritikusomat kértem, hogy a félreértések elkerülése érdekében legalább olvassa el cikkemet, mielőtt kritikát ír róla. Esetében legalább jó szándékú félreértést lehetett feltételezni. Újabb kritikusom példája azonban azt mutatja, hogy gondolkodás nélkül, illetve a gondolkodás szabadságának dogmatikus tagadása esetén az olvasás sem ér semmit. Legfeljebb reménykedhetünk abban, hogy a biológusok között is lesznek, akik valóban reflektálnak a felvetett alapkérdésekre és a jelek szerint önnön skolasztikus dogmatizmusába süppedt szaktudományosságot képesek elvi "kereteinek" megkérdőjelezésével megújítani, hogy ismét méltó legyen a tudomány névre.
Bízzunk tehát az új generációban, de addig is
jelentős mértékben erősíteni kell a tudományok társadalmi kontrollját, amivel nemcsak a gazdasági és hatalmi érdekeket kiszolgáló szaktudományok közösségre káros következményeit csökkenthetjük, de magának a tudománynak a belső megújulását is elősegíthetjük. Ez döntő és halaszthatatlan társadalmi érdek.
A szaktudósok nem tevékenykedhetnek tovább megfellebbezhetetlen ideológiai hatalommal felruházott papi rendként, minden tudás kizárólagos letéteményeseiként, akiknek tevékenysége éppúgy kikerül a társadalmi ellenőrzés alól mint valami szektáé. Mindez a nagy evolúcióban és tudományos-technikai fejlődésben kialakult mai ökológiai helyzetben már szó szerint életveszélyes. Nyilván nem valami központi hatalom ideológiai ellenőrzése jelenti a társadalmi kontrollt (mint a kommunista rendszerekben), sőt: a kutatás ma lényegében ellenőrizetlen gazdasági-hatalmi irányításának társadalmi kontrollját kell követelnünk.
Nyilvános és interdiszciplináris vitát. Nemcsak szóban és írásban, hanem a leghatározottabb fellépéssel. Hogy mennyire tabuként kezelik a szaktudósok ezt a problémát, azt jól példázza, hogy kritikusaim még áttételesen sem reagáltak rá. Pedig intézményes formában megerősített társadalmi kontroll és interdiszciplináris párbeszéd nélkül aligha válnak fenntarthatóvá a mai ökológiai rablógazdálkodás részeként működő szaktudományok.